Értekezés mindennapjaimról és az emóról :)

Sok mindenről írhatnék és semmiről se: nem tudom, kit mennyire érdekel a péntek esti kártyaparti (250 forintot vesztettem pókeren és kb 30-at ultin), a tegnapi, Esztivel közösen útba ejtett Katóca- búcsúztató est, a Tapas című film, az EB állása, unokatestvérem ballagása, a pókerparti Börninél, a mindhárom munkahelyemáltal feladott házik és általában az a felfordulás, amit élet címén generálok magam körül.
Mindenesetre beszámolót írok, elvégre az egoizmus kiteljesedése, az énblog másra nemigen jó. Ja, meg az írói tehetségem fejlesztésére, de ezen a téren már nincs hova fejlődnöm. Ugye? :D

Szóval a Tapas úgy jó és szórakoztató film, hogy közben nem komolytalan, egy barcelonai tapasbár tulajdonosa és törzsvendégei életéről szól. Nem igazán tudom megfogalmazni, mi tetszett benne annyira, talán az, hogy ténylegesen az életről szól, hétköznapi és mégis elbűvölő. Raquelről, egy negyvenes, elvált nőről, akire irigykednek a barátnői, de az ő életében nincs, aki az űrt betöltse, és msn-en csetel egy argentín arccal. Aztán egymásba zúgnak az egyik barátnőjének fiával, a 22 éves Césarral (minden filmbe kell egy szereplő, akivel azonosulni lehet, na ő voltam "én" ebben a történetben), aki a születésnapja utáni fesztivált és persze a bulit tervezgeti. Oparól, a barátjáról, aki mindig hülyeségekről fantáziál, olasz, német és svéd nőkről, szurkol a barátjának Raquel miatt, majd leoltja, hogy miért feküdt le vele másodjára is ("ez nekik már viszony!"), illetve aki Conchítól, a rockermamitól drogot szerez a partira. Conchíról, aki vénséges vén, drogot árul egy tapasbárban és a férjéért aggódik, mert Marino rákos, és meg fog halni. Az életről, a halálról, emberekről, kapcsolatokról, szerelmekről és barátságokról szól, kicsit talán a nézőéről is (azért szeretjük nézni), kicsit egy ideális, spanyolos, életet, embereket szerető életről szól, amely nem könnyű, mert senki élete se az, de valahogy mégis vidám. Igazából fogalmam sincs, mi fogott meg ennyire a filmben :)

Talán az élet megélt szépsége miatt érzem utópisztikusnak, hisz egyáltalán nem az a történet, halál, félreértések, szakítás van benne. De valahogy nem veszik magukat annyira komolyan az emberek, az élet megy tovább, take it easy, haver. Talán emiatt irigylem a spanyolokat, hiszen a film szerint nekik se könnyű, de valahogy nem tragédiának élik meg a velük történő rosszat, szerintem ezért tűnnek boldogabbnak.
A legérdekesebb, hogy én eszerint igyekszem élni egy ideje. És valóban boldogabb vagyok, de valahogy az én boldogságomnak korlátja a többi ember boldogtalansága, mert talán ez akadályozza meg a környezetemben élőket, hogy merjenek nyíltak lenni, magukat elfogadni és felfedni, mert másokat csak így szerethetnek. És ez egyben az én korlátom is: szerintem én a fentiekben elég jó vagyok, és szeretnek is az emberek, de a közösségekben néha mintha falakba - nem is falakba, hártyákba - ütköznék. Hisz vagy egyhangú a társaság (mert sok mindenről eleve nem beszélnek), vagy jönnek a hártyák, amelyek egymás közt is megvannak. Hogy X nem bírja Y-t, nem utálja, csak..., hogy Z csak W-vel tud őszinte lenni, ezért csak kettesben akar vele beszélni, sok ember csak hébe-hóba mutatkozik, mert..., hogy bizonyos gyakoriságnál bárki más embert csak a legszociálisabbak viselnek el.. Miért vagytok ilyenek, emberek? Vagy én vagyok ilyen? :D Mindenesetre nem értem ugyan, de igyekszem alkalmazkodni a méltányolható kifogásokhoz.

Amúgy meg rájöttem, miért utálják az emberek az emósokat, és emiatt nagyon bölcsnek érzem magam. Most persze arra gondoltok, hogy úgyse ússzátok meg, hogy mennyei tudásom dicsfényét ne ragyogtassam rátok :D , és nem tévedtek.
Előljáróban annyit kell tudnotok, hogy ez a kérdés engem régóta foglalkoztatott. Nem vagyok emós, szerintem a szubkultúrához tartozás nem pótolja elég hatékonyan az összetartozás érzését, amelyre minden embernek szüksége van, különösen, de nem kizárólagosan bizonyos életkorokban. (Arról nem is beszélve, hogy mire eljutottam oda, hogy kellően megalkuvó és konformista legyek egy szubkultúrához tartozáshoz, régesrég kinőttem az ennek megfelelő életkort :D)
Amiért ennek ellenére foglalkoztat az emósokra, és igen kis mértékben ugyan, de rám is irányuló ellenérzések oka, az az, hogy azért annyira nem állok távol a stílustól, mint azt az előző bekezdés alapján gondolhatnátok. Borzasztó hiú vagyok, szeretek szép lenni, jó ruhákra szert tenni és azokat hordani, stílusosnak lenni, és mindemellett az emó bizonyos elemei is tetszenek nekem. Emiatt érdekel, miért olyan rendellenes ez a jelenség sokak szemében.
Az emó nem macsó.
Magyarországon elég régóta, mióta én élek, biztosan a macsó férfi a fősodrás, az egymást utáló többi szubkultúra is lényegében saját macsóságát demonstrálja - a másik ellenében. Emiatt a korszellemet követő fiúk macsók akarnak lenni, saját túláradó férfiasságukat minél többféleképpen demonstrálják.
Egy, a macsóval élesen szembenálló stílus divatossá válása a status quot teljesen felforgatja, hiszen mindenki "férfiasságát" leértékeli a tény, hogy nem csak a macsó lehet a divatos és a kívánatos. Így a macsóskálán jó értéket megütő hímek érdekeiket veszélyeztetve érzik, és az új stílus ellen fordulnak - és mivel a skála teteje teljesen átvette a durvaság értékrendjét, ezt fizikailag (lásd emósok elleni pogromok Mexikóban) vagy verbálisan (lejáratás) erőszakosan teszik. Bár elismerem, az erőszak a leglogikusabb és legtermészetesebb reakció, ugyanakkor emberek vagyunk, ennél kreatívabb megoldások is léteznek az elért státus megtartásához.
A "csúcs-macsók" félelme mindazonáltal több okból is jogos.
Ha több lány kedveli az emós fiúkat, mint ahány emós fiú van, az egyrészt irigységet vált ki, hisz ők kevesebb küzdéssel is elérik céljukat, másrészt az ő oldalukon megnehezíti a versenyt, hisz kevesebb nő jut ugyanannyi férfira.
De még ha ez, a macsók számára legkedvezőtlenebb forgatókönyv nem is valósul meg, akkor is észre kell venni a túlzásba vitt, erőltetett férfiasság általános leértékelődését. Az emberek többsége ugyanis nem kötelezi el magát ennyire egy szubkultúrának se, a fanatikusoknál kevésbé elfogultan szemléli mindegyiket, és valamiféle nemlétező többségi véleményhez, konszenzushoz (ha jól tudom, az ilyen normákat nevezik morálnak) alkalmazkodik. Logikus tehát, hogy minél több az emós, annál kevésbé vonzó a macsóság fitogtatása.

Lényegében tehát ismét Freudnak van igaza, a világon majdnem minden a szexről szól, és egy szubkultúra (tagadhatatlan, erős médiahátszéllel) hátrányából előnyt kovácsolva sikeresen hozzájutott sok-sok nőhöz, szexhez és szaporodási lehetőséghez.

[Patriarchális társadalomban élünk, a férfiak küzdenek a nőkért, és ezt el is várja tőlük mindenki, ezért nem használom az általánosabb "ellenkező nemű" kifejezést. A női egyenjogúság, a férfi hiúság joga, az emó és a patriarchális társadalom kapcsolatának kifejtésének feladata egy következő blogbejegyzésre, vagy inkább könyvre hárul. Erről most csak annyit, hogy a lovagias férfi eszményképe egy is férfiközpontú társadalom terméke, és szerintem sokkal emberibb ideál volt, mint a macsó. De gondolkodjatok csak ;) ]