August Burns Red Pozsonyban

Történt, hogy múltkoriban last.fm-re felnézvén megállapítottam, hogy August Burns Red koncert lészen a közeli jövőben, a nem túl távoli Pozsonyban. Úgyszintén láttam, hogy Sz. Nándor és B. Dávid budapesti lakosok, mellesleg haverok mennek, bár őket ezzel nem kerestem meg, mert azt hallottam, teli kocsival mennek.

Így hát tervemről kivételesen édesanyámat is értesítettem, aki odaadta nekem a FIP-igazolványt, mondván, ezzel majd olcsóbban utazhatok a szlovákiai szakaszon. Így hát kedvenc (állítólag női, de ez aljas rágalom) oldaltáskámmal, háromnapi hideg élelemmel (ó, azok az anyukák J ) és némi szlovák koronával felszerelkezve 24-én, pénteken délután nekivágtam a szomszédos országnak.

A vonatútról annyit érdemes említenem, hogy lespannoltam két amerikai arccal, akik egy Lonely Planet útikönyvvel (Europe On a Shoestring) szintén Pozsonyba tartottak. Tőlük kölcsönkértem a könyvüket, és kiírtam a szlovák főváros legjobb kocsmáinak nevét és címét, továbbá átolvastam a Budapestről szóló részt, amely meglepően pontosnak, bár elég hiányosnak bizonyult. (Amúgy a könyv Culture része igen szórakoztató – tudtátok, hogy az európaiak a világ legnagyobb divatbuzijai? És hogy az étkezés mifelénk rituálé?)

Bratislava – Hlavna Stanicától (Pozsony, főpályaudvar) az ulica Karpatska (Kárpátok utca) mindössze három sarokra van, így a Randal klubot igen egyszerű volt megtalálni. Egy eklektikus stílusú, lapos sarokházról van szó, melyben klub is üzemel, és van egy kellemes, nagy kertje sok paddal és még több pózer emóssal, legalábbis metalcore koncertek előestéjén. Szerencsére annyira nem néztek ki buzisnak, mint a magyarországiak, több színes ruhát hordanak (a stílus viszont ugyanaz, H&M, Zara, New Yorker, tudjátok), a hajukat másfél órán keresztül, szögmérővel és szextánssal lőtték be, és úgy általában elég jómódúnak tűntek.

A koncert sokára kezdődött, közben kiderült, hogy egyetlen magyar vagyok a klubban, és a szlovák csajok 18 évesen is 15-nek néznek ki, és nagyon nem tudnak angolul, pedig csak annyit akartam megtudni, mikor kezd az első banda.

A legelső fellépő a Feed The Flowers nevű kassai banda volt, kellemes, egész szórakoztató, ám meglehetősen egysíkú hardcore/metalcore zenével, és szerencsés módon sikerült pont a megfelelő pillanatban befejezni a showt, így nem nevezem a fellépésüket unalmasnak. Az első sorban volt kb öt rockerkülsejű rajongó, hátrébb hasonló számú karatéző pózer és pogozó metálos, nálam meg befigyelt a „MÖTÁÁÁL” effektus, magyarul hangos rockzenét hallottam, ezért elkezdtem rázni a fejem, mint a hülye, úgyhogy nem aludtam el. Egy haverom szerint amúgy a klub rámállított egy embert, és leléptették a bandát, mikor látták, hogy ásítok. Jó ötlet.

A két koncert közt volt egy laza kis epizód, melynek során egy kissé (de nem vészesen) duci indie-s csaj elkezdett a fülembe darálni szlovákul, majd miután felvilágosítottam, hogy „I don’t speak Slovakian”, egy barátnőjét odarángatta, és a mobilja sms-szerkesztő mezőbe írta nekem mondanivalóját. Nem tudom, hogy ő ismerkedik-e a fiúkkal egy khm.. meglehetősen direkt módon, vagy a barátnője verte át, és fordította némileg rámenősebbre a csaj mondatait, mindenesetre a „You look my former boyfriend, where are you from?”-tól mindössze öt üzenetváltás alatt eljutottunk a „Can I kiss you”-ig. Persze finoman, de határozottan elutasítottam, szeretem a barátnőmet.

A második banda a helybéli From Our Hands volt, és bár a megelőző zenekar se volt rossz élmény, a második fellépő egyértelműen jobban tetszett. Zenéjüket myspace-ükön Japanese Classic Music / Afro-beat / German popként jellemzik, tudjuk be kamaszos (punkos?) dacnak, én inkább a dallamos punk mellett török lándzsát. A bandatagok valahogy közvetlenebbnek, barátságosabbnak (és a sztenderd ’core-os megjelenéshez közelebb állónak) tűntek, jobb volt a kapcsolat a közönséggel, melyet az is jelzett, hogy két egész sor rajongott értük : ) Zenéjük hozza a szintet, de semmi világrengető újdonságot nem tartalmaz, szintén szórakoztató volt, de kicsit érdekesebb az előzőnél. A netes négy számukat újrahallgatva lehet, hogy töltök tőlük valamit, amennyiben elérhető, a jóféle 7/10-es muzsikából érdemes betárazni. Mindazonáltal az náluk is pozitívum, hogy nem akartak egy órányit játszani.

A harmadik banda előtt egy laza csusszanással az első sorba kerültem, így kötelességszerűen ráztam a fejem a prágai Flowers From Whores zenéjére. Ezt valószínűleg az ötödik sorból is megtettem volna, hiszen a meglehetősen paraszt metálos hc, amit játszottak, erre mindenképpen jó, de továbbra sem érzem szívemhez közel állónak a műfajt. Ettől függetlenül jól elvoltam, részben a már említett MÖTÁÁL-effektus, részben maga a zene miatt. Valószínűleg jó támasztékként szolgálhat a fejem az közönséget megénekeltetni vágyó énekesek számára, ugyanis többször lettem arra figyelmes, hogy a frontember szőkeségembe tenyerelve hajol be a nézőtérre.

Nagyjából ez az egyetlen közös a Virágot Kurváknak zenekar és egyik kedvenc bandám, az August Burns Red között.

Mit is mondhatnék… talán, hogy készültem belőlük, és mégsem készültem eleget? Bár nagyon szívesen hallgatom a Messengers albumot, egy egész héten keresztül ezt tenni általában túlzásnak érzem, most azonban mégis így tettem, és annyira beléjük szerettem, mint soha ezelőtt. Kétszer szöveggel együtt hallgattam végig a lemezt, egyrészt, mert keresztény identitásuk miatt amúgy is érdekeltek a szövegeik, másrészt amiatt a nagyon is pózer ok miatt, miszerint különleges élmény a koncerten üvölteni, de ezt az élményt nagyban növeli az, ha az ember a dalszöveget ordítja.

Viszont a számcímekkel ennek ellenére csak felületesen vagyok tisztában, és a banda képeit se nézegettem előtte myspace-en, bár ez egy fiúnál (és férfi bandatagok esetén) talán bocsánatos bűn. Emiatt azonban eléggé meglepett, hogy a szakadt pulóveres, még szakadtabb farmeros, vietnami strandpapucsos technikusnak tűnő személy, aki olyan bőszen és egyben mulatságosan esetlenül állítgatta a hangcuccokat a koncert előtt, valójában a kedvenc amerikai banda igen technikás szólógitárosa. Áll a banda rajta kívül még egy szűk fekete pólós, a show közben harcias arckifejezéseket vágó és dalszöveget éneklő basszusgitárosból, egy ritmusgitárosból, akiből semmit se láttam, mert a színpad túlfelén volt, egy jófejnek tűnő ügyeskezű dobosból és persze Jake-ből. Róla annyit kell tudni, hogy iszoynyú kedves és közvetlen, nagyon jófej, igazi frontember, furcsa fehér pólóban lépett fel, vizet egy kisebb folyó vízhozamának megfelelő sebességgel vesztett a koncerten, és nagyon szereti a közönségét.

Talán a Back Burner számukkal indítottak, nem tudom megmondani. Én személy szerint a másodiknak játszott számukkal, a Truth Of a Liarrel kerültem egy egész más tudatállapotba. Inkább másik dimenzióba, ahol egy vagyok hanghullámokkal, a ritmussal, a dallammal; a fejem önkéntelen is a szabálytalan ritmusú breakdownokra jár, a szám magától üvölti mindazt a dalszöveget, amit az elmém a tudat padlását felsöpörve talál (jó esetben a tényleges szöveget), és ha lenne még egy fejem, az a szólógitár dallamát üvölteni teli második torokból. Egyszóval nehezen megfogalmazható élmény, ahogy agyonnyomnak a rajongók, Jake énekeltet, ordítok és headbangelek egyszerre, belevicsorgok egy fotós kamerájába, nem hiszem el, hogy a tőlem egy méterre álló köpcös alak ötlötte ki azokat a fantasztikus dallamokat, és repesek a boldogságtól, ha egy refrént énekelhetek az énekessel.

Ha jól emlékszem, felismertem még az Up Against The Ropes-ot, a Composure-t, a The Eleventh Hourt és az American Dreamet, el nem múló fájdalommal hiányoltam a Black Sheepet és értetlenkedtem, miért játszanak olyan sok számot a régebbi kiadványokról. A ráadásképpen kapott Redemption igazi felüdülés volt : )

Jake mondta, hogy koncert után mehetünk vele beszélgetni a mech asztalhoz, és én az elsőre kinyögött „köszi, kurvajó volt a koncert” után csak odasomfordáltam megkérdezni, hogyha lesz új album (igen, az év végétől vannak stúdióban) és újra jönnek Európába (igen, valószínűleg 2009 vége felé), akkor eljönnének-e Budapestre is. (Hogy az mi? Magyarország fővárosa : ) Láttam rajta, hogy megjegyezte magának a nevet, még ha nem is volt ismerős.) Egyrészt mert nekem közelebb van, másrészt mert két barátom is akart jönni, de nem tudtak. Erre ő beletúrt egy kartondobozba, előszedett három matricát, az elsőt úgy adta oda, hogy „This is for you..”, a másik kettőnél pedig így folytatta: „and this is for your friends”. :D :D :D Csak hebegtem-habogtam, hirtelen hárommal is megajándékozott a pénzért árult ragaszok közül – szóval Nándi, Dávid, van egy-egy matricátok :)

Szívemben felhőtlen boldogsággal bolyongtam immár különösebb cél nélkül Pozsony belvárosában. Megállapítottam, hogy a városmag szép és változatos, néhol úgy néz ki, mint egy magyar nagyváros belvárosa, néhol kicsit régebb stílusú: klasszicizáló, a főteret szépen felújított rokokó épületek veszik körül. Sőt, igazi kincset érő, bár sajnos sok helyen elhanyagolt és elhagyatott középkori részeket is találtam, ötszáz évet utaztam vissza az időben, élmény volt az is. Persze a középkori óváros nem minden utcája teljesen kihalt, az egyiken a sok árkádos beugró mindegyikében volt egy bár/diszkó szerű szórakozóegység, kicsit divatjamúlt, de azért még jó tücctüccel, és kicsit lekopott, de azért nem nagyon diszkósparaszt kinézetű emberekkel. (Az hogy van, hogy Magyarországon inkább a nem éppen jómódú hácések, rockerek és punkok mennek rockkoncertre, és az emósok sincsenek úgy eleresztve, míg Szlovákiában a kifejezetten pénzesnek tűnő pózer emósok? :D ) Szóval enyhén, de nem vészesen lepattantnak tűnt az ottani társaság.

A város amúgy tele volt fiatalokkal, akik nagyon mulatságosak és jófejek voltak. Amikor segítséget kértem, mindig nagyot csodálkoztak, hogy MADZARSKI, módfelett szórakoztatónak találták, de semmi rosszindulatot nem éreztem e mögött, inkább csak rámcsodálkoztak, mintha ritka madár lennék, és kicsit körül is rajongtak, imádtam őket : ) Egyszer például egy csaj, akitől csak annyit kérdeztem, merre van a Laurinska utca, elkezdett vég nélkül szabadkozni, hogy nem tud nekem szállást biztosítani, mert kassai, és ő is barátoknál alszik, és az se nyugtatta meg, hogy kettőnk közül ő lakik messzebb, az én vonatom 4-kor indul haza stb… Aztán csatlakoztunk a társaság másik feléhez, ahol volt egy-két angolul is tudó fiú („Show me the map!”), akik a már említett barátságos csodálkozással útbaigazítottak.

A lonely planetes helyeket mind megkerestem, legtöbbször sima tücctüccklubot ajánlott a könyv, ezen kívül javasolt még egy nem túl érdekes és nem túl olcsó ír pubot, és azt a helyet, ahova végül is beültem egy sört meginni. Ez pedig a trú kommunista dizájnnal megvert KGB kocsma, tisztes középosztálybeli, illetve bőrfejűnek kinéző közönséggel, szűk katakombákkal és öt méterenként egy Lenin-szoborral vagy hasonló relikviával. Kicsit bizarr, de hangulatos, és kifejezetten olcsó hely, ha legközelebb csoportosan megyünk, útba ejthetjük.

Még egy epizód: a rokokó főtéren láttam egy nagyhangú társaságot, a fővezér le is szólított szlovákul, majd mikor mondtam, hogy magyar vagyok, rákérdezett, hogy a nevem István-e. Nem, mondtam, Balázs – „I have a friend from Dunajska Streda, his name is Balázs Varga”, kezdte, dicsérte a barátját, majd jól megnevettetett a magyartudásával. Lényegében akcentus nélkül tud elküldeni a picsába bárkit („Mit akarsz, kis gyerek? Menj vissza! Menj a picsába”), és bizonyos szinten csajozni is tud („Gyere baszni kukoricásba!”). Ja, és 100 forintot ajánlott, ha kiiszom a szökőkútból a vizet. Mondtam, hogy azért többet kérek. :) Rajta is jót nevettem, megállapítottuk, hogy tökrészeg, és mentünk tovább.

Kicsit kellemetlenebb eset volt, mikor egy sötét sikátorban letámadott egy alacsony, dagadt, öreg és ronda nő, hogy beszélek-e németül, majd elkezdett ölelgetni, és mire lefejtettem volna, teljesen hozzámtapadt, himbálta a csípőjét, németül szövegelt, amelyben sajnos

felfedeztem a liebe machen szerkezetet. Majdnem megerőszakolt, úgy kellett leválasztanom magamról.

Szóval kalandos pozsonyi utam volt, legközelebb is megyek, ha tehetem.