Tizenkettes troli

Nem is tudom már, mit akartunk a városban, csak valahol lófráltunk, amikor eszembe jutott egy sürgős tennivaló, no meg persze az, hogy beteg vagyok, ideje lenne hazamennem pihenni.

Talán a Thököly út környékén lehetett, hogy feltűnt az utcasarkon beforduló tizenkettes troli. Gergő rögtön utánaeredt, mintha tudná, hogy ez jó nekünk, én meg követtem, mert miért ne. Az persze felmerült bennem, hogy elég furcsa egy szám ez egy trolijáratnak, amikor köztudott, hogy Sztálin tiszteletére indították őket útnak, jelzésük megegyezik a Nagy Honvédő Háború Hősének aktuális életkorával.

Lehet persze, hogy a tizenkét éves Sztálin emlékére hozták létre ezt a járatot, a trolibusz korát tekintve ez a feltételezés megalapozott.

Ilyen bizarr járművet ugyanis még nem láttam. Ahogy kanyarodott a macskaköveken, rájöttem, hogy a teteje nagyjából négy méterre van a talajtól. Míg hossza és színe normális volt, a padlószintje nagyjából két méteren volt, arra legalábbis határozottan emlékszem, hogy míg Gergőnek az utasok helyet szorítottak a, én ott futottam a troli mellett, és a szemem az utolsó lépcsőfokkal volt egy magasságban.

Hiszen négy hatalmas lépcsőfokon keresztül lehetett a trolira feljutni - fokok magasak voltak, ám roppant keskenyek, mintegy tízcentisek lehettek, ezért a nagy zsúfoltság ellenére se állt rajtuk senki. Ha nem sikerült az embernek felmásznia a buszra, egy kanyarban kiesett a nyitott ajtón. Persze ez úgy is megtörténhetett, ha sikerült felmásznunk a járműre, a trolibuszok köztudottan dinamikusan közlekednek. Így esett meg, hogy Gergő kiesett, amikor épp a földről segítettem volna fel, intett, hogy hagyjam, érjem el a trolit.

Fogalmam sincs, miért volt olyan fontos felszállni erre a misztikus járműre, és azt se tudom, miért volt mindig nyitva a nagyon széles, hozzávetőlegesen három méter hosszú hátsó ajtaja. Azt se tudom, miért rohant utána annyi pesti srác, akik kinézetre olyanok voltak, mintha egy ötvenhatos filmből másztak volna elő, nagyapám is így nézhetett ki egyetemista korában.

Pár saroknyit futhattam utána, aztán sikerült felszállnom, felkapaszkodtam a legfelső szintre. Segítő kezek nyúltak a hónom alá, én elcsigázottan kezdtem szorongatni a korlátot, és vigyáztam, ki ne essek egy hirtelen kanyarnál.

A misztikus troli sok olyan helyen járt, ahol szerintem efféle eszköz még sosem, arról például fogalmam se volt, hogy a BVSC-stadion környékén is van felsővezeték. Megállni sehol se állt meg, a végállomása nagyjából 4-5 sarokra lehetett attól a helytől, ahol elkezdtünk futni utána, a másik végállomásáról fogalmunk se volt, merre van. Akár a pokolba is vihetett volna, de mi biztosak voltunk benne, hogy nem oda visz, hisz olyan sok jókedélyű modern budapesti fiatal volt rajta.

Sőt, tulajdonképpen csak jókedélyű, modern budapesti fiatalok voltak a trolin. Nem volt bulijárat, de amikor épp nem a hirtelen kanyaroktól féltünk, a hangulat a tetőfokára hágott, beszélgettünk, ismerkedtünk, vártuk, hol lyukadunk ki. Mert azt senki se tudta.

Végül megérkeztünk. Én szó szerint leszédültem, kicsit pánikban voltam, hiszen beteg vagyok, otthon kellene már lennem. Azt hittem, a Népliget környékén tesz majd le a busz, de ahogy körbenéztem... zöld fák, víz, padok, Duna, parkok, futópálya..

Miért a Margitsziget a végállomás?