Tizenkettes troli

Nem is tudom már, mit akartunk a városban, csak valahol lófráltunk, amikor eszembe jutott egy sürgős tennivaló, no meg persze az, hogy beteg vagyok, ideje lenne hazamennem pihenni.

Talán a Thököly út környékén lehetett, hogy feltűnt az utcasarkon beforduló tizenkettes troli. Gergő rögtön utánaeredt, mintha tudná, hogy ez jó nekünk, én meg követtem, mert miért ne. Az persze felmerült bennem, hogy elég furcsa egy szám ez egy trolijáratnak, amikor köztudott, hogy Sztálin tiszteletére indították őket útnak, jelzésük megegyezik a Nagy Honvédő Háború Hősének aktuális életkorával.

Lehet persze, hogy a tizenkét éves Sztálin emlékére hozták létre ezt a járatot, a trolibusz korát tekintve ez a feltételezés megalapozott.

Ilyen bizarr járművet ugyanis még nem láttam. Ahogy kanyarodott a macskaköveken, rájöttem, hogy a teteje nagyjából négy méterre van a talajtól. Míg hossza és színe normális volt, a padlószintje nagyjából két méteren volt, arra legalábbis határozottan emlékszem, hogy míg Gergőnek az utasok helyet szorítottak a, én ott futottam a troli mellett, és a szemem az utolsó lépcsőfokkal volt egy magasságban.

Hiszen négy hatalmas lépcsőfokon keresztül lehetett a trolira feljutni - fokok magasak voltak, ám roppant keskenyek, mintegy tízcentisek lehettek, ezért a nagy zsúfoltság ellenére se állt rajtuk senki. Ha nem sikerült az embernek felmásznia a buszra, egy kanyarban kiesett a nyitott ajtón. Persze ez úgy is megtörténhetett, ha sikerült felmásznunk a járműre, a trolibuszok köztudottan dinamikusan közlekednek. Így esett meg, hogy Gergő kiesett, amikor épp a földről segítettem volna fel, intett, hogy hagyjam, érjem el a trolit.

Fogalmam sincs, miért volt olyan fontos felszállni erre a misztikus járműre, és azt se tudom, miért volt mindig nyitva a nagyon széles, hozzávetőlegesen három méter hosszú hátsó ajtaja. Azt se tudom, miért rohant utána annyi pesti srác, akik kinézetre olyanok voltak, mintha egy ötvenhatos filmből másztak volna elő, nagyapám is így nézhetett ki egyetemista korában.

Pár saroknyit futhattam utána, aztán sikerült felszállnom, felkapaszkodtam a legfelső szintre. Segítő kezek nyúltak a hónom alá, én elcsigázottan kezdtem szorongatni a korlátot, és vigyáztam, ki ne essek egy hirtelen kanyarnál.

A misztikus troli sok olyan helyen járt, ahol szerintem efféle eszköz még sosem, arról például fogalmam se volt, hogy a BVSC-stadion környékén is van felsővezeték. Megállni sehol se állt meg, a végállomása nagyjából 4-5 sarokra lehetett attól a helytől, ahol elkezdtünk futni utána, a másik végállomásáról fogalmunk se volt, merre van. Akár a pokolba is vihetett volna, de mi biztosak voltunk benne, hogy nem oda visz, hisz olyan sok jókedélyű modern budapesti fiatal volt rajta.

Sőt, tulajdonképpen csak jókedélyű, modern budapesti fiatalok voltak a trolin. Nem volt bulijárat, de amikor épp nem a hirtelen kanyaroktól féltünk, a hangulat a tetőfokára hágott, beszélgettünk, ismerkedtünk, vártuk, hol lyukadunk ki. Mert azt senki se tudta.

Végül megérkeztünk. Én szó szerint leszédültem, kicsit pánikban voltam, hiszen beteg vagyok, otthon kellene már lennem. Azt hittem, a Népliget környékén tesz majd le a busz, de ahogy körbenéztem... zöld fák, víz, padok, Duna, parkok, futópálya..

Miért a Margitsziget a végállomás?

August Burns Red Pozsonyban

Történt, hogy múltkoriban last.fm-re felnézvén megállapítottam, hogy August Burns Red koncert lészen a közeli jövőben, a nem túl távoli Pozsonyban. Úgyszintén láttam, hogy Sz. Nándor és B. Dávid budapesti lakosok, mellesleg haverok mennek, bár őket ezzel nem kerestem meg, mert azt hallottam, teli kocsival mennek.

Így hát tervemről kivételesen édesanyámat is értesítettem, aki odaadta nekem a FIP-igazolványt, mondván, ezzel majd olcsóbban utazhatok a szlovákiai szakaszon. Így hát kedvenc (állítólag női, de ez aljas rágalom) oldaltáskámmal, háromnapi hideg élelemmel (ó, azok az anyukák J ) és némi szlovák koronával felszerelkezve 24-én, pénteken délután nekivágtam a szomszédos országnak.

A vonatútról annyit érdemes említenem, hogy lespannoltam két amerikai arccal, akik egy Lonely Planet útikönyvvel (Europe On a Shoestring) szintén Pozsonyba tartottak. Tőlük kölcsönkértem a könyvüket, és kiírtam a szlovák főváros legjobb kocsmáinak nevét és címét, továbbá átolvastam a Budapestről szóló részt, amely meglepően pontosnak, bár elég hiányosnak bizonyult. (Amúgy a könyv Culture része igen szórakoztató – tudtátok, hogy az európaiak a világ legnagyobb divatbuzijai? És hogy az étkezés mifelénk rituálé?)

Bratislava – Hlavna Stanicától (Pozsony, főpályaudvar) az ulica Karpatska (Kárpátok utca) mindössze három sarokra van, így a Randal klubot igen egyszerű volt megtalálni. Egy eklektikus stílusú, lapos sarokházról van szó, melyben klub is üzemel, és van egy kellemes, nagy kertje sok paddal és még több pózer emóssal, legalábbis metalcore koncertek előestéjén. Szerencsére annyira nem néztek ki buzisnak, mint a magyarországiak, több színes ruhát hordanak (a stílus viszont ugyanaz, H&M, Zara, New Yorker, tudjátok), a hajukat másfél órán keresztül, szögmérővel és szextánssal lőtték be, és úgy általában elég jómódúnak tűntek.

A koncert sokára kezdődött, közben kiderült, hogy egyetlen magyar vagyok a klubban, és a szlovák csajok 18 évesen is 15-nek néznek ki, és nagyon nem tudnak angolul, pedig csak annyit akartam megtudni, mikor kezd az első banda.

A legelső fellépő a Feed The Flowers nevű kassai banda volt, kellemes, egész szórakoztató, ám meglehetősen egysíkú hardcore/metalcore zenével, és szerencsés módon sikerült pont a megfelelő pillanatban befejezni a showt, így nem nevezem a fellépésüket unalmasnak. Az első sorban volt kb öt rockerkülsejű rajongó, hátrébb hasonló számú karatéző pózer és pogozó metálos, nálam meg befigyelt a „MÖTÁÁÁL” effektus, magyarul hangos rockzenét hallottam, ezért elkezdtem rázni a fejem, mint a hülye, úgyhogy nem aludtam el. Egy haverom szerint amúgy a klub rámállított egy embert, és leléptették a bandát, mikor látták, hogy ásítok. Jó ötlet.

A két koncert közt volt egy laza kis epizód, melynek során egy kissé (de nem vészesen) duci indie-s csaj elkezdett a fülembe darálni szlovákul, majd miután felvilágosítottam, hogy „I don’t speak Slovakian”, egy barátnőjét odarángatta, és a mobilja sms-szerkesztő mezőbe írta nekem mondanivalóját. Nem tudom, hogy ő ismerkedik-e a fiúkkal egy khm.. meglehetősen direkt módon, vagy a barátnője verte át, és fordította némileg rámenősebbre a csaj mondatait, mindenesetre a „You look my former boyfriend, where are you from?”-tól mindössze öt üzenetváltás alatt eljutottunk a „Can I kiss you”-ig. Persze finoman, de határozottan elutasítottam, szeretem a barátnőmet.

A második banda a helybéli From Our Hands volt, és bár a megelőző zenekar se volt rossz élmény, a második fellépő egyértelműen jobban tetszett. Zenéjüket myspace-ükön Japanese Classic Music / Afro-beat / German popként jellemzik, tudjuk be kamaszos (punkos?) dacnak, én inkább a dallamos punk mellett török lándzsát. A bandatagok valahogy közvetlenebbnek, barátságosabbnak (és a sztenderd ’core-os megjelenéshez közelebb állónak) tűntek, jobb volt a kapcsolat a közönséggel, melyet az is jelzett, hogy két egész sor rajongott értük : ) Zenéjük hozza a szintet, de semmi világrengető újdonságot nem tartalmaz, szintén szórakoztató volt, de kicsit érdekesebb az előzőnél. A netes négy számukat újrahallgatva lehet, hogy töltök tőlük valamit, amennyiben elérhető, a jóféle 7/10-es muzsikából érdemes betárazni. Mindazonáltal az náluk is pozitívum, hogy nem akartak egy órányit játszani.

A harmadik banda előtt egy laza csusszanással az első sorba kerültem, így kötelességszerűen ráztam a fejem a prágai Flowers From Whores zenéjére. Ezt valószínűleg az ötödik sorból is megtettem volna, hiszen a meglehetősen paraszt metálos hc, amit játszottak, erre mindenképpen jó, de továbbra sem érzem szívemhez közel állónak a műfajt. Ettől függetlenül jól elvoltam, részben a már említett MÖTÁÁL-effektus, részben maga a zene miatt. Valószínűleg jó támasztékként szolgálhat a fejem az közönséget megénekeltetni vágyó énekesek számára, ugyanis többször lettem arra figyelmes, hogy a frontember szőkeségembe tenyerelve hajol be a nézőtérre.

Nagyjából ez az egyetlen közös a Virágot Kurváknak zenekar és egyik kedvenc bandám, az August Burns Red között.

Mit is mondhatnék… talán, hogy készültem belőlük, és mégsem készültem eleget? Bár nagyon szívesen hallgatom a Messengers albumot, egy egész héten keresztül ezt tenni általában túlzásnak érzem, most azonban mégis így tettem, és annyira beléjük szerettem, mint soha ezelőtt. Kétszer szöveggel együtt hallgattam végig a lemezt, egyrészt, mert keresztény identitásuk miatt amúgy is érdekeltek a szövegeik, másrészt amiatt a nagyon is pózer ok miatt, miszerint különleges élmény a koncerten üvölteni, de ezt az élményt nagyban növeli az, ha az ember a dalszöveget ordítja.

Viszont a számcímekkel ennek ellenére csak felületesen vagyok tisztában, és a banda képeit se nézegettem előtte myspace-en, bár ez egy fiúnál (és férfi bandatagok esetén) talán bocsánatos bűn. Emiatt azonban eléggé meglepett, hogy a szakadt pulóveres, még szakadtabb farmeros, vietnami strandpapucsos technikusnak tűnő személy, aki olyan bőszen és egyben mulatságosan esetlenül állítgatta a hangcuccokat a koncert előtt, valójában a kedvenc amerikai banda igen technikás szólógitárosa. Áll a banda rajta kívül még egy szűk fekete pólós, a show közben harcias arckifejezéseket vágó és dalszöveget éneklő basszusgitárosból, egy ritmusgitárosból, akiből semmit se láttam, mert a színpad túlfelén volt, egy jófejnek tűnő ügyeskezű dobosból és persze Jake-ből. Róla annyit kell tudni, hogy iszoynyú kedves és közvetlen, nagyon jófej, igazi frontember, furcsa fehér pólóban lépett fel, vizet egy kisebb folyó vízhozamának megfelelő sebességgel vesztett a koncerten, és nagyon szereti a közönségét.

Talán a Back Burner számukkal indítottak, nem tudom megmondani. Én személy szerint a másodiknak játszott számukkal, a Truth Of a Liarrel kerültem egy egész más tudatállapotba. Inkább másik dimenzióba, ahol egy vagyok hanghullámokkal, a ritmussal, a dallammal; a fejem önkéntelen is a szabálytalan ritmusú breakdownokra jár, a szám magától üvölti mindazt a dalszöveget, amit az elmém a tudat padlását felsöpörve talál (jó esetben a tényleges szöveget), és ha lenne még egy fejem, az a szólógitár dallamát üvölteni teli második torokból. Egyszóval nehezen megfogalmazható élmény, ahogy agyonnyomnak a rajongók, Jake énekeltet, ordítok és headbangelek egyszerre, belevicsorgok egy fotós kamerájába, nem hiszem el, hogy a tőlem egy méterre álló köpcös alak ötlötte ki azokat a fantasztikus dallamokat, és repesek a boldogságtól, ha egy refrént énekelhetek az énekessel.

Ha jól emlékszem, felismertem még az Up Against The Ropes-ot, a Composure-t, a The Eleventh Hourt és az American Dreamet, el nem múló fájdalommal hiányoltam a Black Sheepet és értetlenkedtem, miért játszanak olyan sok számot a régebbi kiadványokról. A ráadásképpen kapott Redemption igazi felüdülés volt : )

Jake mondta, hogy koncert után mehetünk vele beszélgetni a mech asztalhoz, és én az elsőre kinyögött „köszi, kurvajó volt a koncert” után csak odasomfordáltam megkérdezni, hogyha lesz új album (igen, az év végétől vannak stúdióban) és újra jönnek Európába (igen, valószínűleg 2009 vége felé), akkor eljönnének-e Budapestre is. (Hogy az mi? Magyarország fővárosa : ) Láttam rajta, hogy megjegyezte magának a nevet, még ha nem is volt ismerős.) Egyrészt mert nekem közelebb van, másrészt mert két barátom is akart jönni, de nem tudtak. Erre ő beletúrt egy kartondobozba, előszedett három matricát, az elsőt úgy adta oda, hogy „This is for you..”, a másik kettőnél pedig így folytatta: „and this is for your friends”. :D :D :D Csak hebegtem-habogtam, hirtelen hárommal is megajándékozott a pénzért árult ragaszok közül – szóval Nándi, Dávid, van egy-egy matricátok :)

Szívemben felhőtlen boldogsággal bolyongtam immár különösebb cél nélkül Pozsony belvárosában. Megállapítottam, hogy a városmag szép és változatos, néhol úgy néz ki, mint egy magyar nagyváros belvárosa, néhol kicsit régebb stílusú: klasszicizáló, a főteret szépen felújított rokokó épületek veszik körül. Sőt, igazi kincset érő, bár sajnos sok helyen elhanyagolt és elhagyatott középkori részeket is találtam, ötszáz évet utaztam vissza az időben, élmény volt az is. Persze a középkori óváros nem minden utcája teljesen kihalt, az egyiken a sok árkádos beugró mindegyikében volt egy bár/diszkó szerű szórakozóegység, kicsit divatjamúlt, de azért még jó tücctüccel, és kicsit lekopott, de azért nem nagyon diszkósparaszt kinézetű emberekkel. (Az hogy van, hogy Magyarországon inkább a nem éppen jómódú hácések, rockerek és punkok mennek rockkoncertre, és az emósok sincsenek úgy eleresztve, míg Szlovákiában a kifejezetten pénzesnek tűnő pózer emósok? :D ) Szóval enyhén, de nem vészesen lepattantnak tűnt az ottani társaság.

A város amúgy tele volt fiatalokkal, akik nagyon mulatságosak és jófejek voltak. Amikor segítséget kértem, mindig nagyot csodálkoztak, hogy MADZARSKI, módfelett szórakoztatónak találták, de semmi rosszindulatot nem éreztem e mögött, inkább csak rámcsodálkoztak, mintha ritka madár lennék, és kicsit körül is rajongtak, imádtam őket : ) Egyszer például egy csaj, akitől csak annyit kérdeztem, merre van a Laurinska utca, elkezdett vég nélkül szabadkozni, hogy nem tud nekem szállást biztosítani, mert kassai, és ő is barátoknál alszik, és az se nyugtatta meg, hogy kettőnk közül ő lakik messzebb, az én vonatom 4-kor indul haza stb… Aztán csatlakoztunk a társaság másik feléhez, ahol volt egy-két angolul is tudó fiú („Show me the map!”), akik a már említett barátságos csodálkozással útbaigazítottak.

A lonely planetes helyeket mind megkerestem, legtöbbször sima tücctüccklubot ajánlott a könyv, ezen kívül javasolt még egy nem túl érdekes és nem túl olcsó ír pubot, és azt a helyet, ahova végül is beültem egy sört meginni. Ez pedig a trú kommunista dizájnnal megvert KGB kocsma, tisztes középosztálybeli, illetve bőrfejűnek kinéző közönséggel, szűk katakombákkal és öt méterenként egy Lenin-szoborral vagy hasonló relikviával. Kicsit bizarr, de hangulatos, és kifejezetten olcsó hely, ha legközelebb csoportosan megyünk, útba ejthetjük.

Még egy epizód: a rokokó főtéren láttam egy nagyhangú társaságot, a fővezér le is szólított szlovákul, majd mikor mondtam, hogy magyar vagyok, rákérdezett, hogy a nevem István-e. Nem, mondtam, Balázs – „I have a friend from Dunajska Streda, his name is Balázs Varga”, kezdte, dicsérte a barátját, majd jól megnevettetett a magyartudásával. Lényegében akcentus nélkül tud elküldeni a picsába bárkit („Mit akarsz, kis gyerek? Menj vissza! Menj a picsába”), és bizonyos szinten csajozni is tud („Gyere baszni kukoricásba!”). Ja, és 100 forintot ajánlott, ha kiiszom a szökőkútból a vizet. Mondtam, hogy azért többet kérek. :) Rajta is jót nevettem, megállapítottuk, hogy tökrészeg, és mentünk tovább.

Kicsit kellemetlenebb eset volt, mikor egy sötét sikátorban letámadott egy alacsony, dagadt, öreg és ronda nő, hogy beszélek-e németül, majd elkezdett ölelgetni, és mire lefejtettem volna, teljesen hozzámtapadt, himbálta a csípőjét, németül szövegelt, amelyben sajnos

felfedeztem a liebe machen szerkezetet. Majdnem megerőszakolt, úgy kellett leválasztanom magamról.

Szóval kalandos pozsonyi utam volt, legközelebb is megyek, ha tehetem.

Értekezés mindennapjaimról és az emóról :)

Sok mindenről írhatnék és semmiről se: nem tudom, kit mennyire érdekel a péntek esti kártyaparti (250 forintot vesztettem pókeren és kb 30-at ultin), a tegnapi, Esztivel közösen útba ejtett Katóca- búcsúztató est, a Tapas című film, az EB állása, unokatestvérem ballagása, a pókerparti Börninél, a mindhárom munkahelyemáltal feladott házik és általában az a felfordulás, amit élet címén generálok magam körül.
Mindenesetre beszámolót írok, elvégre az egoizmus kiteljesedése, az énblog másra nemigen jó. Ja, meg az írói tehetségem fejlesztésére, de ezen a téren már nincs hova fejlődnöm. Ugye? :D

Szóval a Tapas úgy jó és szórakoztató film, hogy közben nem komolytalan, egy barcelonai tapasbár tulajdonosa és törzsvendégei életéről szól. Nem igazán tudom megfogalmazni, mi tetszett benne annyira, talán az, hogy ténylegesen az életről szól, hétköznapi és mégis elbűvölő. Raquelről, egy negyvenes, elvált nőről, akire irigykednek a barátnői, de az ő életében nincs, aki az űrt betöltse, és msn-en csetel egy argentín arccal. Aztán egymásba zúgnak az egyik barátnőjének fiával, a 22 éves Césarral (minden filmbe kell egy szereplő, akivel azonosulni lehet, na ő voltam "én" ebben a történetben), aki a születésnapja utáni fesztivált és persze a bulit tervezgeti. Oparól, a barátjáról, aki mindig hülyeségekről fantáziál, olasz, német és svéd nőkről, szurkol a barátjának Raquel miatt, majd leoltja, hogy miért feküdt le vele másodjára is ("ez nekik már viszony!"), illetve aki Conchítól, a rockermamitól drogot szerez a partira. Conchíról, aki vénséges vén, drogot árul egy tapasbárban és a férjéért aggódik, mert Marino rákos, és meg fog halni. Az életről, a halálról, emberekről, kapcsolatokról, szerelmekről és barátságokról szól, kicsit talán a nézőéről is (azért szeretjük nézni), kicsit egy ideális, spanyolos, életet, embereket szerető életről szól, amely nem könnyű, mert senki élete se az, de valahogy mégis vidám. Igazából fogalmam sincs, mi fogott meg ennyire a filmben :)

Talán az élet megélt szépsége miatt érzem utópisztikusnak, hisz egyáltalán nem az a történet, halál, félreértések, szakítás van benne. De valahogy nem veszik magukat annyira komolyan az emberek, az élet megy tovább, take it easy, haver. Talán emiatt irigylem a spanyolokat, hiszen a film szerint nekik se könnyű, de valahogy nem tragédiának élik meg a velük történő rosszat, szerintem ezért tűnnek boldogabbnak.
A legérdekesebb, hogy én eszerint igyekszem élni egy ideje. És valóban boldogabb vagyok, de valahogy az én boldogságomnak korlátja a többi ember boldogtalansága, mert talán ez akadályozza meg a környezetemben élőket, hogy merjenek nyíltak lenni, magukat elfogadni és felfedni, mert másokat csak így szerethetnek. És ez egyben az én korlátom is: szerintem én a fentiekben elég jó vagyok, és szeretnek is az emberek, de a közösségekben néha mintha falakba - nem is falakba, hártyákba - ütköznék. Hisz vagy egyhangú a társaság (mert sok mindenről eleve nem beszélnek), vagy jönnek a hártyák, amelyek egymás közt is megvannak. Hogy X nem bírja Y-t, nem utálja, csak..., hogy Z csak W-vel tud őszinte lenni, ezért csak kettesben akar vele beszélni, sok ember csak hébe-hóba mutatkozik, mert..., hogy bizonyos gyakoriságnál bárki más embert csak a legszociálisabbak viselnek el.. Miért vagytok ilyenek, emberek? Vagy én vagyok ilyen? :D Mindenesetre nem értem ugyan, de igyekszem alkalmazkodni a méltányolható kifogásokhoz.

Amúgy meg rájöttem, miért utálják az emberek az emósokat, és emiatt nagyon bölcsnek érzem magam. Most persze arra gondoltok, hogy úgyse ússzátok meg, hogy mennyei tudásom dicsfényét ne ragyogtassam rátok :D , és nem tévedtek.
Előljáróban annyit kell tudnotok, hogy ez a kérdés engem régóta foglalkoztatott. Nem vagyok emós, szerintem a szubkultúrához tartozás nem pótolja elég hatékonyan az összetartozás érzését, amelyre minden embernek szüksége van, különösen, de nem kizárólagosan bizonyos életkorokban. (Arról nem is beszélve, hogy mire eljutottam oda, hogy kellően megalkuvó és konformista legyek egy szubkultúrához tartozáshoz, régesrég kinőttem az ennek megfelelő életkort :D)
Amiért ennek ellenére foglalkoztat az emósokra, és igen kis mértékben ugyan, de rám is irányuló ellenérzések oka, az az, hogy azért annyira nem állok távol a stílustól, mint azt az előző bekezdés alapján gondolhatnátok. Borzasztó hiú vagyok, szeretek szép lenni, jó ruhákra szert tenni és azokat hordani, stílusosnak lenni, és mindemellett az emó bizonyos elemei is tetszenek nekem. Emiatt érdekel, miért olyan rendellenes ez a jelenség sokak szemében.
Az emó nem macsó.
Magyarországon elég régóta, mióta én élek, biztosan a macsó férfi a fősodrás, az egymást utáló többi szubkultúra is lényegében saját macsóságát demonstrálja - a másik ellenében. Emiatt a korszellemet követő fiúk macsók akarnak lenni, saját túláradó férfiasságukat minél többféleképpen demonstrálják.
Egy, a macsóval élesen szembenálló stílus divatossá válása a status quot teljesen felforgatja, hiszen mindenki "férfiasságát" leértékeli a tény, hogy nem csak a macsó lehet a divatos és a kívánatos. Így a macsóskálán jó értéket megütő hímek érdekeiket veszélyeztetve érzik, és az új stílus ellen fordulnak - és mivel a skála teteje teljesen átvette a durvaság értékrendjét, ezt fizikailag (lásd emósok elleni pogromok Mexikóban) vagy verbálisan (lejáratás) erőszakosan teszik. Bár elismerem, az erőszak a leglogikusabb és legtermészetesebb reakció, ugyanakkor emberek vagyunk, ennél kreatívabb megoldások is léteznek az elért státus megtartásához.
A "csúcs-macsók" félelme mindazonáltal több okból is jogos.
Ha több lány kedveli az emós fiúkat, mint ahány emós fiú van, az egyrészt irigységet vált ki, hisz ők kevesebb küzdéssel is elérik céljukat, másrészt az ő oldalukon megnehezíti a versenyt, hisz kevesebb nő jut ugyanannyi férfira.
De még ha ez, a macsók számára legkedvezőtlenebb forgatókönyv nem is valósul meg, akkor is észre kell venni a túlzásba vitt, erőltetett férfiasság általános leértékelődését. Az emberek többsége ugyanis nem kötelezi el magát ennyire egy szubkultúrának se, a fanatikusoknál kevésbé elfogultan szemléli mindegyiket, és valamiféle nemlétező többségi véleményhez, konszenzushoz (ha jól tudom, az ilyen normákat nevezik morálnak) alkalmazkodik. Logikus tehát, hogy minél több az emós, annál kevésbé vonzó a macsóság fitogtatása.

Lényegében tehát ismét Freudnak van igaza, a világon majdnem minden a szexről szól, és egy szubkultúra (tagadhatatlan, erős médiahátszéllel) hátrányából előnyt kovácsolva sikeresen hozzájutott sok-sok nőhöz, szexhez és szaporodási lehetőséghez.

[Patriarchális társadalomban élünk, a férfiak küzdenek a nőkért, és ezt el is várja tőlük mindenki, ezért nem használom az általánosabb "ellenkező nemű" kifejezést. A női egyenjogúság, a férfi hiúság joga, az emó és a patriarchális társadalom kapcsolatának kifejtésének feladata egy következő blogbejegyzésre, vagy inkább könyvre hárul. Erről most csak annyit, hogy a lovagias férfi eszményképe egy is férfiközpontú társadalom terméke, és szerintem sokkal emberibb ideál volt, mint a macsó. De gondolkodjatok csak ;) ]

Írnék én

Agyfasz

Egyszer volt, hol nem volt

Blog újra